Kutyát sétáltatni napsütésben, patakparton nagyszerű dolog. Mindig nehezen szánom rá magam az indulásra, de ha már megyek, felemelő. Tegnap is így volt, mentem, zenét hallgattam, a Lakat megszagolt mindent, amit én kihagytam volna a helyében, idilli volt a hangulat. Ekkor szólalt meg a telefonom. Nem volt ismerős a szám, de azért felvettem. Gondolom veletek is úgy van, hogy az ember az első mondatból tudja, miről van szó. Van valami a telefonos ügynökök hanghordozásában, amitől a harmadik másodperctől nincsenek kétségeid. Régebben mindig rövidre zártam a dolgot, de a feleségem múltkor elmagyarázta, hogy ezt a munkát is emberek végzik, rettentő frusztráló lehet az állandó elhajtás, lerázás. Ha jobb idegállapotban vagyok, vállaljak be egy beszélgetést. Jobb idegállapotban voltam pechemre.
Beazonosított. Anyja neve, lakcíme. Hányas lába volt Kati néninek, általános iskolai osztályfőnöknőmnek 17 éves korában. Ez is pipa. Kezdődik a beszélgetés.
„Gábor, itt a biztosítónál az a vélemény alakult ki Önről, hogy Ön egy felelősségteljes, jövőbe tekintő ember. Igaz ez?” Kedvesek, hogy így gondolják.
„Nos, Ön már nem fiatal ember, de még igen távol van a nyugdíjazás lehetőségétől. Tisztában van Ön ezzel?” Tisztában. (Amúgy remélem édesanyád jól van).
„Gábor, egy remek ajánlattal tudok szolgálni Önnek. Nyugdíj-előtakarékosságról van szó, tíz év alatt szép summát tud összerakni magának. Eddig tetszik Gábor, amit hallott?” Nagyon tetszik.
„Gábor, és arról hallott, hogy a kormány a nyugdíjkorhatár megemelésén gondolkodik?” (valami ühümöt elejtek)
„Gábor, újabb jó hírem van. Ha a kormány úgy dönt, hogy megemeli a nyugdíjkorhatárt – mondjuk öt évvel – akkor sincs baj. Ha Ön most szerződik velünk, akkor már 65 évesen is hozzájuthat a megtakarításához. Mit szól ahhoz, amit eddig hallott?” Repesek.
„Gábor, és még ezzel sincs vége. Ha Ön esetleg sajnálatosan elhalálozik, az Ön biztosítása megörökölhető. A pénze nem vész el. Megnyugtatja ez Önt?” Meg.
Nagy nehezen elköszöntem, elindultam haza. Gondoltam hazamenvén megmondom a feleségemnek, hogy eddig működött a karitatív énem, sajnos az utóbbi fél órában az ügynökök iránti megértés a lelkemben kínok között elpusztult. Befordultam a sarkon, újra megcsörrent a telefonom. Valamiért gondolkodás nélkül felvettem.
„Jó napot kívánok! Az ízületi gyulladások és mozgásszervi betegségek központból hívom. Rám tudna szánni most öt percet?” Nem, mondtam, és kinyomtam a telefont. Nyilván a helyzet nem jó. És ezt már sokan tudják.
Legutóbbi hozzászólások