Tegnap belenéztem egy amerikai filmbe. Kocsma, pult, szokásos kemény, amerikai beszélgetés. Azt mondja a férfias szereplő: “Értetek harcoltam Irakban.” És ez csak egy film a sok közül. Láttam már ilyet: A szabadságért, a demokráciáért harcoltam Irakban. Vagy: Amerikáért… stb. Elgondolkodtam ezen. Ha jól emlékszem azért vonult be Irakba az Egyesült Államok hadserege, mert meg voltak győződve arról, hogy Irak közel áll az atomfegyver kifejlesztéséhez, és meg akarták gátolni, hogy a szabad világot sakkban tartsák a tömegpusztító fegyverekkel. Szaddam Husszein meg tagadott. Azt mondta, hogy egy fél atomfegyvere sincs. Bevonultak, keresték az atomot, de a rakéta nem lett meg. Meg az ideggáz sem. Most vagy az van, hogy egyáltalán nem volt ott ilyesmi, vagy valami szaddamista mérnök, mikor rátörték a kommandósok az ajtót, még gyorsan lenyelte az atomot, és lehúzott rá két nagy pohár vizet. Mindegy, ha már ott voltak megfogták a Szaddamot, aztán egy iraki bíróság baráti segítségével megszabadultak tőle. Sajnálni egyébként annyira nem szükséges, hiszen egy diktátor volt, elég sok ember haláláért felelős. De speciel ez az amerikaiakat annyira nem érdekelte. Gondolom sokkal inkább az olajmezők. Viszont utólag jó kis mítoszt építenek. Mondjuk Vietnamban ezt már kigyakorolták. Ott is az amerikaiak védték a szabad világot. A vietnamiak pedig ilyen fura kalapos, lelövendő egyedek voltak, akik nem beszéltek angolul, ezért aztán gonoszak voltak. Ezekből a filmekből is sokat tanultam. Például tudom, hogy ha háborúba megyek, nem szabad a többieknek mutogatni a családi képeim, és senkinek sem szabad elmondani, hogy mit üzenek a feleségemnek, ha én elesnék, mert akkor tuti a kampec.
Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit tanulhatnánk ezekből a filmekből – mi magyarok. Ezen az úton valahogy ki lehetne hozni, hogy tulajdonképpen mi nyertük meg a második világháborút.

Kutyát sétáltatni napsütésben, patakparton nagyszerű dolog. Mindig nehezen szánom rá magam az indulásra, de ha már megyek, felemelő. Tegnap is így volt, mentem, zenét hallgattam, a Lakat megszagolt mindent, amit én kihagytam volna a helyében, idilli volt a hangulat. Ekkor szólalt meg a telefonom. Nem volt ismerős a szám, de azért felvettem. Gondolom veletek is úgy van, hogy az ember az első mondatból tudja, miről van szó. Van valami a telefonos ügynökök hanghordozásában, amitől a harmadik másodperctől nincsenek kétségeid. Régebben mindig rövidre zártam a dolgot, de a feleségem múltkor elmagyarázta, hogy ezt a munkát is emberek végzik, rettentő frusztráló lehet az állandó elhajtás, lerázás. Ha jobb idegállapotban vagyok, vállaljak be egy beszélgetést. Jobb idegállapotban voltam pechemre.
Beazonosított. Anyja neve, lakcíme. Hányas lába volt Kati néninek, általános iskolai osztályfőnöknőmnek 17 éves korában. Ez is pipa. Kezdődik a beszélgetés.
„Gábor, itt a biztosítónál az a vélemény alakult ki Önről, hogy Ön egy felelősségteljes, jövőbe tekintő ember. Igaz ez?” Kedvesek, hogy így gondolják.
„Nos, Ön már nem fiatal ember, de még igen távol van a nyugdíjazás lehetőségétől. Tisztában van Ön ezzel?” Tisztában. (Amúgy remélem édesanyád jól van).
„Gábor, egy remek ajánlattal tudok szolgálni Önnek. Nyugdíj-előtakarékosságról van szó, tíz év alatt szép summát tud összerakni magának. Eddig tetszik Gábor, amit hallott?” Nagyon tetszik.
„Gábor, és arról hallott, hogy a kormány a nyugdíjkorhatár megemelésén gondolkodik?” (valami ühümöt elejtek)
„Gábor, újabb jó hírem van. Ha a kormány úgy dönt, hogy megemeli a nyugdíjkorhatárt – mondjuk öt évvel – akkor sincs baj. Ha Ön most szerződik velünk, akkor már 65 évesen is hozzájuthat a megtakarításához. Mit szól ahhoz, amit eddig hallott?” Repesek.
„Gábor, és még ezzel sincs vége. Ha Ön esetleg sajnálatosan elhalálozik, az Ön biztosítása megörökölhető. A pénze nem vész el. Megnyugtatja ez Önt?” Meg.
Nagy nehezen elköszöntem, elindultam haza. Gondoltam hazamenvén megmondom a feleségemnek, hogy eddig működött a karitatív énem, sajnos az utóbbi fél órában az ügynökök iránti megértés a lelkemben kínok között elpusztult. Befordultam a sarkon, újra megcsörrent a telefonom. Valamiért gondolkodás nélkül felvettem.
„Jó napot kívánok! Az ízületi gyulladások és mozgásszervi betegségek központból hívom. Rám tudna szánni most öt percet?” Nem, mondtam, és kinyomtam a telefont. Nyilván a helyzet nem jó. És ezt már sokan tudják.

Ma este bulvár-karanténhírekkel szórakoztatlak benneteket. Először a rossz hír. Schmuck Andornál nincs semmi újdonság. Segít és segít. Jolly és Suzy is hallgatnak, mert a karantén miatt nem tudnak elválni. Vasvári Vivien viszont több hírrel is hasít. Először is mentőt kellett hívni hozzá, mert fájt a feje. Ti is mentőt szoktatok hívni, ha fáj a fejetek? Másrészt megkérdezte a rajongóit, hogy röviden hagyja a haját, vagy növessze meg?
Bekeményítek… Együtt szálkásít Kasza Tibi és Király Viktor. Tóth Vera úgy döntött, hogy amíg nem zenélhet, addig felszolgálni fog a barátja éttermében. (egész emberi) Détár Enikő árufeltöltőként fog pénzt keresni. „Egy nagykerben dolgoztam néhány napot…” Furcsa, nem? Néhány nap árufeltöltésből megoldotta az anyagi gondjait. Jól fizetik a feltöltést újabban. Kis Grófoéknál leállt az építkezés. Nehezebben indul el a pesti karrier. De utálom ezt a koronavírust! „Gyökeres változtatásokra sarkallta a karantén Bárdosi Ildit!” A Catch! – úgyis utolérlek egyik csapatkapitánya úgy döntött, hogy ezentúl jobban odafigyel a családjára. Ebből a fogadalomból én is hírt írtam volna, annyira izgalmas és egyedi. A fürdőkádban videózta le magát Tóth Andi teljesen pucéran – 18+ fotó. Látjuk a kádat és sok habot. Nem marad el a Deja Vu Fesztivál Szegeden. Még az is elképzelhető, hogy Dél-Magyarországon ez lesz a debütáló fesztivál idén. Gondolkodtam, hogy egy év zenehiány után mit hallgatnék meg élőben, és nekem is a Coco Jumbo jutott eszembe. (itt a játék helye. Írjátok meg, mit szeretnétek majd augusztusban először látni élőben. A Coco Jumbo már nem ér.) „Hogy mi? Anyaszült meztelenül küzdött meg egy pitonnal, hogy megmentsen egy kiscicát” Remélem nem vagytok kíváncsiak a hírre, mert a többinél is unalmasabb. És végül a teljes fikció: Hajdú Péter veszi át a tartalmában és arculatában is megújult Life- és Ozone televízió vezérigazgatói teendőit május 11-étől. Az indoklás: a tapasztalt televíziós szakember lendületet adhat a két közkedvelt csatornának. Tényleg ezt írták.

Elmesélem mit tudtam meg az utóbbi időben Kim Dzsong Un-ről. Először is egy műsorból megtudtam, hogy Ün-nek kell ejteni. Eddig nem úgy ejtettem, és ezután sem fogom, mert Ün, az bénán hangzik. Mégis… kit hívnak úgy, hogy Ün?
Néhány hete megírták, hogy szívműtéte lesz, mert beteg. Aztán el is tűnt a képernyőkről. Kétféle hír volt. 1. Megvolt a szívműtét, és lábadozik. 2. Nem volt komoly műtét, csak elmenekült a COVID járvány elől vidékre. Ami Észak-Koreában állítólag nincs is. Vagy van. Majd érkezett a következő: rosszul van, és kínai orvosküldöttség ment hozzá, mert a műtét nem volt sikeres. Ezen mondjuk nem lehet csodálkozni, az orvosoknak a saját életükért is rettegniük kellett – hibázás esetén. Aztán jöttek a hírek, hogy meghalt. Hamarosan bejelentik. Követi a trónuson a lánya, aki lehet, hogy a fia. Majd megjelent egy gyáravatón. Eléggé úgy nézett ki, ahogy szokott. Nem mondanám, hogy jól, mert mikor nézett ki az Un (Ün) jól. Állítólag nem műtötte meg senki semmivel és makkegészséges. Na most… ha most megkérdezitek, hogy Kim Dzsong Un él-e, azt mondom, fogalmam sincs. Vagy él, vagy nem. Vagy ő az, vagy nem. Vagy lánya van, vagy fia. Egyet tudok. Ezekkel a hírekkel rabolták az időmet.
Amikor annak idején szerkesztőségi értekezletekre jártam, ült középen egy ember – az volt a főszerkesztő – és megkérdezte mi lesz a mi rovatunkban? Elmondtam. Ha értette – bólintott. Ha mást szeretett volna – elmondta. Ha nem értette, akkor rám nézett, és megkérdezte: És ez a cikk kit tájékoztat és miről?
Nézzünk erre egy példát. “Koronavírus: két évig is tarthat a járvány, a második hullám sokkal rosszabb lehet”. Legalábbis a minnesotai egyetem tanulmánya szerint. Elemezték a száz évvel ezelőtti spanyolnátha járvány lefolyását, így jutottak erre a következtetésre. Nos: mit tudok ezzel a hírrel kezdeni, mint átlagpolgár. Annyit, hogy rákattintok – ez a lapnak jó -, majd alaposan megijedek. Egy ilyen kutatással a szakemberek kezdenek valamit. Kiszámolják az esélyeket, felkészítik a politikusokat az eshetőségekre. Akik felépítik a védekezés hátterét és a szükséges kommunikációt. Aztán az is lehet, hogy az egész nem következik be. A koronavírus és a spanyolnátha ugyanis nem ugyanaz a betegség. Akkor mire volt jó? Semmire. Arra jöttem rá, hogy a “komoly” hírsajtóban sokszor értelmetlenebb szócséplés folyik, mint a bulvárban. Például: Horváth Éva macskáját elütötték, üzent az autósnak: ,,Neked is kívánok hasonló jókat!” Ezt legalább értem.

Utálok karanténban lenni. Persze beteg sem akarok lenni, és másokat sem szeretnék megfertőzni semmivel. Nem akarok vitatkozni, sem okoskodni, sem megmondani a tutit. Csak annyit akarok mondani, hogy élni fontos dolog. Egymásra vigyázva kéne élnünk.
Hiányzik a családom, hiányoznak a barátaim. Ráadásul anyák napja van. Az első édesanyám nélkül. Nem akarok erre gondolni. És arra sem, hogy rengetegen nem ölelik meg az édesanyjukat, mert féltik őt a betegségtől. Megértem. Én megölelném, ha lehetne. Felvenném a legdurvább szkafandert, vagy bármit. Locsolnám magamra a fertőtlenítőszert, amíg lejön a bőröm. De megölelném az anyám. Nyilván nem biztathatok erre senkit. Nem is teszem. De egészen biztosan tudom, hogy ma minden édesanya erre fog vágyakozni.
Inkább elmesélem, hogy a Desszeretlek cukrászműhelyben vettem egy Anyák napi dobozkát. Na jó, kettőt. Az egyik ajándék, a másik csak egy talált tárgy, amin meg lehet lepődni. (Nahát, hogy került ez ide?) Látjátok a fotón. Eszembe jutott, hogy az élet mennyi mindent adhat. Ha megkérdeznétek tőlem, hogy milyen ízűek ezek a csecsebecsék – véletlenül megettük – elbizonytalanodnék. Az egyiknél azt mondanám, hogy az alapíz a málna. A másiknál a narancs. A harmadiknál – valószínűtlenül csokoládés. De nem málnaízű. És nem narancs. Olyan tehetségesen van összeálmodva, hogy létrejön egy új íz, egy új minőség. Egyik pillanatban roppan, a másikban lágy, a harmadikban selymes, a negyedikben darabkás. Jó dolog jót enni. Ha főzünk valamit, beleadunk szívet, anyai örökséget, körbeülünk, és egy pohár finom bor kíséretében lakmározunk… az nagyon hiányzik. De néha kell egy különleges élmény is. Egy kompromisszumokra képtelen, tehetséges ember kezéből. Amiről eszünkbe jut, hogy élni lehet. Érdemes.

Most olvasom, hogy eladó a Kádár étkezde… Nehéz megszólalnom, furcsa ez a feltámadó nosztalgia, évek óta nem voltam a kockás abroszok között.
Gyerekkoromban sem jártam ott soha. Aztán a rendszerváltás után az első maszek munkahelyemmel költöztem a Klauzál utcába. Mikor először bementem abba a “sikátorba”… emlékszem, meg voltam döbbenve. Szembe jött egy fiatal roma srác, kezében zacskó, nagyokat szívott belőle. Alig jöttem ki az első sokkból, elsétáltam a sarki kocsma mellett. Belülről zaj, kirepült egy ember. Leporolta magát és visszament. Utáltam. Az utcát, és az egész környéket. Amikor aztán néhány év múlva elköltöztünk, megsirattam a Klauzál utcát. És most újra siratom.
A környék legnagyobb csodája a Kádár étkezde volt, és Tibi bácsi, a főnök. Sosem fogom elfelejteni. Sétált a kockás abroszok között, ide szólt egyet, oda szólt egy másikat. Odaállt az ajtóba, elmenetelnél az ember bemondta neki a fogyasztást, ő meg elhitte. Megmondta mit adok, és én soha nem számoltam utána. Igazi főúr volt, a hely arca. Például: mindennap ott ült egy bácsi, félrecsúszott műhajjal a fején, kicsit homeless törzsvendég, aki a legolcsóbb főzeléket ette fasirtfeltéttel. Látszott, hogy nehezen fizeti a számláját. Tibi bácsi melléállt, és snóblizott vele. Ha nyert, kellett fizetni, ha vesztett, nem. Úri dolog volt. Nem könyöradomány, nem engedte el a fizetést. Játszott. Ha ő nyert, elkérte a 150 forintot.
Máskor láttam egy fiatal kölyökkel beszélgetni. Feri, hallom otthagytad a barátnőd… Nem szabad ilyet csinálni. Most született meg a gyerek. Ott a helyed, segíts! “Tibi bácsi nagyon házsártos, nem bírom!” Neked bírnod kell! Azért vagy férfi! Ha megtudom, hogy nem mentél haza, többet nem kapsz itt enni! “Jól van Tibi bácsi, hazamegyek!” Komolyan mondta, és látszott a tisztelet az arcán.
Ezer történetem van a Kádárból. A Klauzál utcáról. Múltkor arra sétáltam. A késdobáló kocsmát lebontották, nagy irodaház nőtt a helyére. Sokkal félelmetesebb látvány volt, mint a sarki krimó, ami mindig adott munkát a környékbeli üvegeseknek.
A mai bulvár sem marad el, hiszen felhívták a figyelmem, hogy elhanyagolom egyik első számú hősöm, Schmuck Andort. Nos Andor bevásárol az időseknek (mert az elsők a szépkorúak) és közben fogyókúrázik. Már 20 kilót fogyott. A módszer egyszerű, mindennap vízben főtt csirkemellet eszik. (Teljes marhaságnak tűnik, de nyilván nem az, ha Andor találta ki). Emellett néha meghúzza a felesége tartós tejét. (Ez is értelmetlenség, de hát hogy jövök én ahhoz, hogy kétségbevonjam a mestert). Eszter egyébként nem azért vásárolja a dobozos tejet, mert azt iszogatja, hanem súlyzózik velük a karanténban, ugyanis ő a tökéletes fenékért harcol. Karanténmódszer: kettő, literes tartós tejjel aerobic, hatos zsugor üdítővel guggolások. Nem csodálom, hogy ennyit eddz, még néhány kilót fogy az Andor, és lehet kapaszkodni a kegyeiért.

Most olvasom, hogy újra letartóztatták a badacsonyi borászt halálra verő két ember egyikét. Mivel elszánt jogvédő vagyok, el kellett olvasnom. Nos, 2018 szeptemberében történt, hogy két fiatal, gondtalan, tiszta lelkű férfi szülinapozott. Ez kedves dolog szerintem, emberi. Aztán éjféltájban úgy döntöttek, hogy buliznak még kicsinyég, és elmentek Badacsonyba. Ittas vezetés, de hát szülinap… értitek… ki az aki olyankor nem koccint az egészségre, meg a boldog, hosszú életre?
Badacsonyban aztán minden elromlott. A behajtani tilosnál behajtottak (mindenkinél előfordul), és ott állította meg őket ez az agresszív borász. A kezét nem emelte fel, de a szemét agresszívan villogtatta. Szerintem teljesen érthető, hogy ott helyben halálra verték. Én önvédelemnek minősíteném. De a borász szintén agresszív társasága ezt másképpen látta. Megpróbálták igazi áldozatainkat megállítani, akik jogos önvédelemből gázpisztolyt rántottak, ám pechükre a fegyver nem sült el. Az életük súlyos veszélybe került. Menekülniük kellett, de az autóval az árokban kötöttek ki. Csoda, hogy nem kerültek kórházba. Ki lett volna az esetleges zúzódásokért a felelős?
Sajnos az ügyészség ezt másképpen látta, és elfogta a hőseinket. Először börtönbe kerültek, de később ez bűnügyi felügyeletre változott. Nagyon helyes. A börtön nagyon rosszul hat a lélekre, sőt lélekromboló. Otthoni hangulatban hamarabb regenerálódik a belső énkép. Az egyik áldozat – mint most kiderült – nem igazán tartotta be a bűnügyi felügyelet szabályait, ezért visszakerült a rács mögé. Mindig elhagyta a számára kijelölt tartózkodási helyet. A bíróság végzésében – hála istennek ez még nem a végleges – megállapította, hogy a szökés, elrejtőzés, valamint a bűnismétlés veszélye is fennáll, ráadásul a folyamatos jogkövetés is hiányzik. Ti értitek ezt az értelmetlen szőrözést? Mi az, hogy bűnismétlés veszélye áll fenn? Másfél év telt el. Azóta nem ölt meg senkit. Nem kell felbosszantani, ez a titok! Nem bírja a bezártságot! Hagyják már ezt a szegény embert békén. Ha sétálni szeretne, adjunk neki egy maszkot. Nehogy megkapjon valami nyavalyát. Ti egyetértetek a halálbüntetés visszaállításával ilyen teljesen egyértelmű esetekben? Mert én nem.

Amikor fiatal voltam – nemrég – egy lakótelepi garzon volt az első lakásom. 28 négyzetméter, főzőlyukkal, gusztusos élénkpiros, műbőr harmonikaajtóval, minifürdőszobával. Ha a kádba akartam mászni, át kellett vetődnöm a mosógépen. A lakás különös éke a beépíthető erkély volt. 2 négyzetméter, ami növelhette a belméretet. Az én kis kéglim egy garzonházban kapott helyet. Általában nyugdíjasok éltek itt és lúzerek. Én nem voltam nyugdíjas. Mivel nyugdíjasház volt, ezért úgy alakították ki az élelmes tervezők, hogy pont ne kelljen bele liftet tenni. Ha beléptem a házba, hallottam, hogy hányadik emeleten járhat Takács néni, aki a negyediken lakott, de csak a másodikig volt tüdőkapacitása. A házat úgy kell elképzelnetek, mint egy szállodát. Megérkeztél az emeletre, benéztél a folyosóra… balra-jobbra lakások. Sok idős hölgynek az volt a legkedvesebb foglalatossága, hogy ha hallották, hogy valaki megy a folyosón, megnézték ki az, és hova megy. Elég csúnyán ki lehetett szúrni velük. A lépcsőn lassan, settenkedve kellett közlekedni, közben a kulcsot leheletfinom ujjakkal kivarázsolni a zsebből, majd a folyosóra fordulva bekapcsolni a rakétákat, odaszáguldani a lakáshoz, be az ajtón, rigli ráfordít. Ha ügyes voltam, még hallottam, ahogy az elkésett, házi papucsban rohanó nénik arrébb lökik kileső lyuk kallantyúját. Aztán kicsit nagyobb lakásba költöztem, de arról majd később írok, mert fontos elmondanom, hogy szerettem lakótelepen lakni. Közel az emberekhez… Ebben mondjuk a vékony falak is segítettek. Mivel az első huszonegy-két évemben nagy, vastag falú polgári lakásban laktam, ez egy új életérzés volt számomra. Mikor aztán elköltöztem a lakótelepről, már nem vágytam vissza. De nem is sajnáltam a lakótelepi éveket. Van annak is romantikája. Azaz… eddig volt.
Most a karanténos időszakban sokkal nehezebb a helyzet. Kicsi az élettér. És nem vár a park, meg a helyek, ahol mulatozhatsz, vagy csak egy sör mellett beszélgethetsz a barátaiddal. Ez csak a probléma egyik fele. A kultúra elszánt követei elgondolkodtak azon, hogy az eltűnt közönség hol van? Persze mindenfelé. De kockákba passzírozva csak egy helyütt. A lakótelepen. És ha az emberek nem mennek el kultúrát fogyasztani, ablak elé kell vinni nekik. Jönnek és hozzák. Megjön a furgon, kipattannak a művészek, csutkán a hangosítás, és mehet a buli. „Emberek, elhoztuk nektek a kultúrát! Tartsatok ki, maradjatok otthon!” Akkor jön a dilemma. Milyen kultúrát kéne adni a lakótelepen, ami mindenkinek tetszik? Mégsem állhat ki egy színművész a mászóka mellé: Vörösmarty Mihály (óriás szünet): Gondolatok a könyvtárban… Ki akarja, hogy megdobálják? Tehát mi marad? Hajmási Péter, Pityke Pál, Szeretlek is meg nem is, Multimilliomos dzsesszdobos, Lesben áll a cápa (sikkantást képzeljétek oda). A musicalslágerek, az átírt Európa és egyéb vírusdalok. Az emberek kapnak egy csomó olyan kulturális terméket, amit ritkásan szoktak fogyasztani. A lakók egy része meg soha. A többiek pedig a Szeretlek is meg nem is-t is inkább Szikora Róberttől szeretnék meghallgatni, nem egy másik embertől, aki arra kér, hogy maradjak otthon, de ritkán jár énektanárhoz. Biztos az is karanténban van, és szomorkodik az elmaradt óradíjak miatt. Mondjuk nem jobban, mint a lakók. Kérdezem én: miért kell még most is a lakótelepieket bántani?
Na még egy gyors és fontos bulvárhír. „Csősz Bogi furcsa teát itatott a luxusfeleségekkel. Köllő Babettnek és Polgár Tündének is megvolt a véleménye az italról.”. Csak Csősz Bogit ismerem közülük. 2003-ban volt a főszereplője az „Apám beájulna” című magyar filmnek. Megnéztem és maradjunk ennyiben. Azóta számos más filmet is jegyez. 2011 – Yamak Ahmet, 2013 – Sakli Kalan, 2014 – Itirazim Var, 2016 – 25 Dollars, 2017 – Vezir Parmagi. Ezeket sajnos nem láttam, csak azt tudom, hogy egy török komoly építési vállalkozó a férje. Csősz Bogi egyébként egy kukoricabajusz nevű teát akart megitatni társaival, amit egyikük sem akart. Köllő Babett szőrzethez hasonlította a nem túl gusztusos italt, míg Polgár Tünde közölte, ő pihenni jött, nem teázni. Majd hozzátette, azt az elméletet, miszerint a szervezet lehet savas és lúgos is, már rég megdöntötték. Az új elméletről nincs információm.

Az ember ilyen vírusos időkben néha megbotlik. Fogyóban az alma. Naponta egy alma, az orvost otthon tartja. Kell az alma! Felveszem az utazószettem, irány a bolt. Odaérek, gyanúsan üres a parkoló. A fene, még csak 11:37, nem mehetek be. Sebaj, sétálok. Megkerülöm a boltot. Milyen szép ez a környék! (dehogy) Visszaérek, még mindig van 12 perc. Rám izzad a gumikesztyű. Téblábolok. A bolt előtt megjelenik egy biztonsági őr. Tudja, hogy most érkeznek a renitensek. A túl gyorsak, a tájékozatlanok és a trükközők. Még egy biztonsági őr lép ki az ajtón, az erősítés. „Jönnek a madarak!” – dünnyögi az egyik. Tényleg… ruganyos léptekkel érkeznek néhányan. A biztonsági őrök láttán megtorpannak… órára nézés, ideges ciccegés. Megállnak az üvegablak előtt, és tényleg úgy nyújtogatják a nyakukat, mint a madárkák, akik azt gondolják, hogy adhatnál néhány morzsát a túrós táskádból. De ez esetben a nyaknyújtogatás mást jelent. „Látod, barátom, alig vannak bent. Szerintem simán bemehetnénk.” A biztiboyok egykedvűek. – Kevesen vannak, és sietek – böki ki egy erőteljes hölgy. – Én megértem, de tudja, ez egy rendelkezés. A türelmét kérem! (volt felkészítés, ez biztos). Egy divatos lady nagy öntudattal megpróbál áttörni. Megállítják. Ideges. Befut a következő ötletember. – Én csak ideállok a bejárathoz! Felmérem a terepet. Gyere Joli! A felesége mellé áll, és úgy mutogatnak egy csokiparánnyal teli zacskó felé, mintha mögötte bújna meg az aztékok aranya. Egyre többen állnak a bejárat előtt, másfél méteres távolságtartás talán a Holdon. 12:00. A biztik elugranak, a nép betódul. Nem lennék a parány helyében. Az őrök szomorúan néznek egymásra. – Második félidő – mondja csüggedten az egyik. Még nem értem, de hamarosan megértem. Jönnek az elkéső nyugdíjasok! – Kicsit elkéstem, beengedne, vacsorát kéne főznöm. – Határeset – mondja az egyik megengedőn. Nyugdíjas besurran. – Ja persze, rendelkezés… mi? (A parányos kifigyelte a jogsértést). – Aztán ha vírusos lesz a néni, én megyek börtönbe, mi? A parányosnak a vérében van a dráma. A biztiboyok megvonják a vállukat és visszavonulnak. Mostantól az megy be akármilyen védőfelszerelés nélkül, aki csak akar. A törvény betartatott.
Na még egy mai friss bulvársziporka. „Berki dolgos feleséget faragott Mazsiból” A pár a „klasszikus családmodellt” követi: Mazsi megteremti az otthon melegét, kertet rendez, mos, főz, takarít, mégis királynőnek érzi magát. Berki Krisztián leleményesen éri el a céljait. Nem mondja Mazsinak, hogy takarítson. Csak vendégeket hív másnapra. Akkor magától is nekilát. A Berki királynőként bánik Mazsival, a tenyerén hordozza, de közben rávezeti arra, amire a férfinak igénye van. Berki hozzátette, hogy még egy hatásos ösztönző módszere van: felesége rengeteg háztartási eszközt kapott tőle az elmúlt időszakban. – Új porszívó, gőztisztító, amivel meg is könnyítem az én szerelmem dolgát, és még jobban élvezi a takarítást. Most főleg inkább én megyek el vásárolni, beszerezni a dolgokat, ő pedig többet van otthon.” Elképesztő ez a Berki. Gondoltam, ezt kipróbálom. Mondtam a feleségemnek, hogy veszek neki egy új porszívót, és közben ünnepélyesen bevezetjük a klasszikus családmodellt. Örült az új gépnek (a régi már eléggé köhög), és biztosított, hogy megengedi, hogy akármikor használjam. Mondtam, hogy a tenyeremen akarom hordozni. Furcsán nézett. Szerintem bedobom a gőztisztítót. Még tanulnom kell a Berkitől…

Telnek-múlnak a hetek. Azok, akik hosszú, könnyes posztokat szenteltek – megszámozott érvekkel – annak, hogy mit köszönhetünk a koronavírusnak, már úgy emlékeznek, hogy ők is csak olvasták ezeket valahol.
Nehezen megyek boltba. Nem azért, mintha félnék. Az elején aggódtam. De aztán a félelem eltompul. Erről már olvastam Örkény István könyvében. A kedvenc íróm, úgy hiszem, hogy mindent elolvastam tőle. A Lágerek népét is, pedig nem tartozik a fő művei közé. Örkényt annak idején elvitték néhány évre Szibériába orosz testvéreink. A Don folyóig még a második magyar hadsereggel érkezett, mint munkaszolgálatos, onnan már a szovjet hadsereg szállította tovább. Mondta ő, hogy inkább hozták, mint jött, de akkoriban nem lehetett tiltakozni a nemzetközi bíróságokon. Vitték, hát ment. Sokan meghaltak a fogságban. Mégsem féltek a foglyok egy idő után. Ahogy írta, a halál az élet része lett, és nem retteghetjük végig az életünket. Néha megürült egy-egy priccs, jöttek mások. Ott ilyen volt az élet.
A koronavírus világa is tompább lett. Persze betartok mindent. Felöltözöm, zsebre dugom a kocsikulcsot. Odakészítem a maszkot. Felveszem a gumikesztyűt. A feleségem kicsit segít, úgy könnyebb. A franc, nem vettem még fel a cipőm. Cipőt kötni gumikesztyűben elég megalázó. Olyan, mintha az ember most tanulná a masnicsomózást. Jól van, megvan. A kesztyű nem szakadt ki, irány a kocsi. Hipermarket, parkoló. Itt az ember magára applikálja a maszkot. Megvan. Kilépek, kocsi bezár. Két levegővétel, a szemüvegem bepárásodik. Lehet, hogy nem leszek vírusos, de az tuti, hogy elüt egy gyanútlan autós vásárló. És még nem is jutottam be a boltba. A piac ennél rettenetesebb. Múlt szombaton a bejáratnál ott állt két feladatát teljesítő polgárőr. Az egyik rám nézett, és megkérdezte: elmúlt Ön már 65 éves? Összeomlottam. Kérem vissza a régi életem! Azt a finánctőkés, elnyomósat.
Úgy látom, hogy most túl sok érdektelen dolgot írtam le, alig maradt betűm a mai kedvenc bulvárhíreimre. Azért a legkedvencebb kedvencet megosztom veletek. „Földrengés volt Los Angelesben, Vajna Tímea nagyon megijedt”. Azt hiszem ez életem címe. A cikkből egyébként kiderül, hogy az üzletasszonyt egymás után érik a csapások. A héten be kellett zárnia a fánkozóját (nem fogytak a fánkok), most meg ez a földrengés. 3,7-es erősségű volt egyébként. És a cikk alatt ott sorakoznak a témába vágó hasonló cikkek címei. Itt találtam a másik gyöngyszemet. Nem ennyire erős, de nem rossz. „Megnőtt Vajna Tímea feneke, egy biciklin ülve mutatta meg.” A harmadik csapás.